2020. július 14. 9:48
Írta: Szilvay Gergely
Az emberi autonómiát és szabadságot kiteljesítő modernitás nem tudja
megmagyarázni, miért is jó, hogy van ember a Földön – figyelmeztet Rémi
Brague francia filozófus. Szerinte rehabilitálni kell a modernitás
által eltorzított ókori és középkori alapelveket, mert minden materiális
jólétünk ellenére tévúton járunk.
Középkori bölcsesség modern időkre – ez az alcíme Rémi Brague francia filozófus angolul 2019-ben megjelent, legfrissebb kötetének.
Mi rejtőzhet a provokatív cím mögött? Be akarja vezetni Brague az
istenítéletet, mint az igazságszolgáltatás módját? A válogatott
kínzásokkal tarkított kivégzési módszereket? Újjépítené a várakat, és
leváltaná a kapitalizmust a feudalizmussal? Támogatja az inkvizíció
újraindítását és a boszorkánypereket? Eltörölné az elektromosságot?
Szó sincs ilyesmikről. Brague nem egy adott technikai állapot, de nem
is a középkori társadalom felépítése mellett érvel, és egyértelműen
kijelenti, hogy a középkor számos jelensége és meggyőződése
nyilvánvalóan meghaladott a modern ember számára.
Valójában Brague olyan filozófiai alapelvek mellett érvel, amelyek
már az emberi gondolkodás kezdetei (a közmondásos „ókori görögök”) óta
jelen vannak a filozófiában, és amelyeket gyakran a középkor fejtett ki
teljes részletességgel.
De miért is lenne szüksége a modern világnak középkori alapelvekre? Brague szerint azért, mert a modernitás ugyan sikeres projekt, de mégis kudarcos – sikeres az ember jólétének fokozásában mind anyagilag, mind a szabadságát és mozgásterét illetően; de eközben, mivel mindent az emberből kíván levezetni,
E meggyőződéseket a modernitás kezdte ki a felvilágosodástól kezdve,
de nem tűntek el, csak már nem meghatározóak, de nem is marginálisak.
De miért is lenne szüksége a modern világnak középkori alapelvekre? Brague szerint azért, mert a modernitás ugyan sikeres projekt, de mégis kudarcos – sikeres az ember jólétének fokozásában mind anyagilag, mind a szabadságát és mozgásterét illetően; de eközben, mivel mindent az emberből kíván levezetni,
nem tudja megalapozni az ember létét
– azaz nem tud amellett érvelni, miért is jó, hogy van ember a
Földön, és miért jó dolog az emberiség. Így aztán elterjednek azok a
nézetek, amelyek szerint nem érdemes gyermeket szülni a Földre, vagy
egyszerűen csak elkényelmesedünk és nem szülünk gyermeket, vagy
radikálisabb felfogásban: az emberiség rák lesz Gaia testén, ami jobb
lenne, ha nem lenne.
Brague Chestertont idézi: a modern világ tele van keresztény
erényekkel, amelyek elszakadtak egymástól és megbolondultak. A
modernitás ráadásul nem az erényekkel, hanem eszmékkel és igazságokkal
van elfoglalva. Brague szerint a modern morális elképzelések két
jellemzője, hogy egyrészt ókori vagy középkori találmányok (azaz
premodernek), másrészt hogy a modern kezekben nagyon hamar elhervadnak –
vagy épp ámokfutásba kezdenek.
Modern torzulások
Brague röviden ismertet is három ilyen elferdülő elképzelést, mely modern formájában ámokfutást rendez.
Az első a teremtés eszméje, mely szerint a Teremtő úgy teremtette meg
a világot, hogy a világban is van értelem, az emberben is van értelem,
az ember a világ része, és a két értelem nem független egymástól. A
modernitás azonban elfeledkezett a Teremtőről, az embert pedig
idegenként értelmezte egy vulgárdarwinista, kaotikus világban.
A második a Gondviselés elképzelése, amely szekularizálódott, és a
felvette a haladás nevét, mely persze állítólag elkerülhetetlen, viszont
a haladás rossz következményeinek elkerülésében azért reménykedünk.
Harmadrészt a bűn és megbocsátás eszméje torzult és szabadult el. A megbocsátást elfelejtettük,
a bűn elképzelése pedig a nyugati világ perverz öngyűlöletébe csapott át.
Büntetés van, megbocsátás viszont nincs.
Mivel „a modernitás projektje téves”, ezért „új középkorra van szükségünk”,
s vissza kell adnunk az erényeknek a bölcsességét és tisztességét, amit
a premodern időkben élveztek. A „sötét középkorról” szóló propaganda
ugyanis nem más, mint a modernitás kommunikációs trükkje a saját maga
megalapozása érdekében.
De miben áll a modernitás sajátossága?
A modernitás a múlttal szemben az új kezdetben gondolkodik és a
felejtésben; a jelent tekintve az önmegvalósítás a jelszava; a jövőre
pedig úgy tekint, mint amiben még több lehetőség áll majd rendelkezésre a
kibontakozásunkhoz, és ezt fejlődésnek hívja.
Ezzel szemben a premodern időkben, ha volt is olyan, hogy
életprojekt, az akkor is valami magasabb hatalom, legfőképpen Isten
akaratának megvalósításaként értelmeződött.
A modernitás alapja, hogy az ember emancipálja saját magát a külső erőktől és hatalmaktől,
függetlenné válik nem csak Istentől, hanem a kozmosztól, azaz a világegyetemtől (és egymástól is). A modern ember „értéket teremt”, és „projektekben” gondolkodik.
A modernitás alapmeggyőződései azonban bibliai eredetűek (csak
eltorzítottak és kontextusukból kiragadottak): a természet uralásának
elképzelése a Teremtés könyvéből van, az autonóm felnőttség eszméje
pedig Szent Páltól származik. Az igazság többé nem etikai és
metafizikai, hanem tudományos, és kísérletezés eredménye. A tudomány és
kísérletezés persze önmagában jó dolog, de az már túlzás, amikor saját
területükön kívül is alkalmazzák őket; az élet egészére. A modernitás az
ember önkiteljesítésének projektje,
ami azonban lehetővé tette az emberiség önmegsemmisítését is,
akár atomháború által, akár a környezet tönkretétele által, vagy
egyszerűen úgy, hogy nem vállalunk gyermekeket és kihalunk. Így aztán
égetővé válik a modernitás által fel nem tett kérdés: miért kellene,
hogy legyenek egyáltalán emberek a Földön? Mi értelme az ember létének?
Miért jobb, ha van ember, mintha nincs vagy eltűnik?
Jó nélkül nincs semmi
A modernitás előtt az emberi társadalmak mindig kerestek a maguk
számára külső legitimációt, legyen az Isten vagy a Természet, esetleg
mindkettő. A modernitás azonban nem tud válaszolni az ember
legitimációjára vonatkozó kérdésre, csak akkor, ha feladja a saját
projektjét – saját magát. Ezért mondja Brague, hogy az egyébként sikeres
modernitás mégis kudarcos.
Ugyanezért kudarcos a modern ateizmus: mert sikeres, és megteremtette
az ember autonómiáját. S mivel ez az autonómia nem engedi elismerni az
emberen kívüli, magasabb tekintélyeket, ezért nem tud ítéletet mondani
az ember értékéről.
Az első dolog, amit rehabilitálni kell, az a Jó eszméje,
platóni értelemben. Ma ugyanis úgy tartjuk, hogy a gazdaság a fontos,
a jót pedig mi tesszük, mit csináljuk – legfontosabb alapelvünk viszont
a szabadság. Jó angyalnak képzeljük magunkat, holott a Bukott Angyal is
szabadsága, szabad választása lévén lett az, aki. Brague szerint
azonban a jó lehet, hogy egyszerűen az élet feltétele.
A Jó nem pusztán erkölcs fogalom, hanem lételméleti, ontológiai, a
lét ugyanis eleve jó;a jó pedig megelőzi a szabadságot, és irányba
állítja azt. Emellett a modern embernek el kellene ismernie, hogy az őt
körülvevő világ, a rendezett kozmosz, a világegyetem nem valami semleges
dolog, hanem jó és értelemmel teli.
A lét, a létezés tehát eleve jó, az igazi szabadság pedig a jót
valósítja meg. Mindezek adott dolgok, melyeket nem tudunk megváltoztatni
– az embernek el kell ismernie magában a passzivitás alapelvét is (mely
idegen a modernitástól), hiszen például „az ember nem tudja letagadni biológiai alapjait”, és születésünk felől sem mi döntünk.
A dolgok értelme
A második dolog, amit el kell ismernie az embernek, az az, hogy
létezik természet, a természet értelmes, azaz a világegyetem rendezett
egész:
nem káosz, hanem kozmosz.
Brague szerint nemes egyszerűséggel a modernitásnak szüksége volna egy kozmológiára – a kozmosz értelmezésére.
Ez nem azonos a kozmográfiával, a világegyetem leírásával, és a
kozmogóniával, ami a világegyetem eredetét vizsgálja. Kozmográfiája
ugyanis van a modenitásnak, akárcsak kozmogóniája – az
ősrobbanás-elmélet (ami egy belga pap elmélete); bár Brague arra is
figyelmeztet, hogy „mivel a tudományos tudás lényegében időleges, senki sem tudja, meddig él még az ősrobbanás-elmélet”. A kozmológia logoszt visz a kozmoszba, azaz megmagyarázza az értelmét.
Ilyennel szolgálhatna a causa finis, a végső okok avagy a
célszerűség, célra orientáltság elmélete: az a premodern, görögöktől a
modernitás hajnaláig bevett vélekedés (mely ma is egy iskola a sok
közül), hogy a világban megtalálható létezők létének, beleértve az
embert, az élőlényeket, de akár a köveket is,
célra irányult értelme van; azaz, ha tetszik, rendeltetése.
Ezt az elképzelést Francis Bacon dobta ki az ablakon.
Ez annyit tesz – hogy magyarázzuk Brague gondolatait –, hogy a dolgok
működnek valahogy, van „működési normalitásuk”. Ha valaminek van
rendeltetése, akkor van rendeltetésszerű használata is, illetve
rendetlen használata.
Ahogy egy kávéautomatának is van rendeltetésszerű használata, s ha
elromlik, akkor az nem rendeltetésszerű, ugyanígy valamiképp működik az
ember és minden létező – s léte irányul valamilyen cél felé. A világ így
eleve értelmes, a világban lévő értelmet pedig az ember felfedezi, nem
pedig megalkotja (mindez gyökeres ellentéte a posztmodern szemléletnek).
Az ember egy létező a világban, ezért képes azt értelmezni. A modern
tudomány azonban az embert idegenként értelmezi a kozmoszban. Ennek
következtében a gnoszticizmus ül tort a modern világban.
A szerencsés majom és jogai
Brague szerint a modern ember a 22-es, sőt a 44-es csapdájába került,
ugyanis úgy értelmezzük magunkat, ahogy a természetet értelmezzük.
Ennek következtében a modern tudomány ideologikus értelmezése arra
jutott, hogy az ember nem több, mint „szerencsés majom”, de azért mégis
elidegeníthetetlen
emberi méltóságot, belső értéket és emberi jogokat követelünk ennek a „szerencsés majomnak”.
De ha az ember állatként, majomként értelmezi magát, akkor miért is járnak neki szentként értelmezett emberi jogok?
A modern ember két szélsőség közt ingadozik: vagy benzinkútnak,
energiatanknak nézi a természetet, amit korlátlanul ki lehet használni;
vagy istennőként tiszteli, mint Gaia, és ekkor az emberiség csak
eltávolítandó kinövés Gaia testén. A premodern elképzelés a természetről
azonban kiváló középút, melyhez vissza lehetne térni. A dolgoknak
állandó természete van, és létüknek van értelme, nem csak úgy vannak.
Ezt a rendeltetést kell tisztelni, de nem úgy, mintha istenség lenne.
Brague szerint a szabadság elképzelhetetlen teremtés nélkül, mely az értelemmel teli világot („Isten szőlőskertjét”) létrehozza; és az átlagember számára élhetetlen megbocsátás nélkül.
Ha a világot egy jó Isten teremtette, és így a világ alapvetően
értelmes és jó, akkor a rossz nem lényegi összetevője a világnak, még
akkor sem, ha sok van belőle: a világ és az ember, így az emberi
társadalom sem rossz a gyökerétől kezdve. Ez nem azt jelenti, hogy a
rossz kiiktatható a világból, de azt igenis jelenti, hogy nem érdemes
elvetni a világot és az embert úgy, ahogy van. Viszont a jóért való
felelősség is a mi vállunkon van, azaz a jó és a rossz nem pusztán a
világ strukturális tényezőinek függvénye, hanem emberi döntéseké –
felelősek vagyunk azért, hogy a jót tegyük és a rosszat elkerüljük.
Persze az ember nem földre szállt angyal (szemben a felvilágosodás
elképzelésével), és sok rosszat tesz, s ezért is van szükség
megbocsátásra. „Alapvető keresztény tapasztalat, hogy nem azt tesszük, amit akarunk; és nem azt akarjuk, amit teszünk.” Ez az emberi akarat gyengesége.
A kultúra, mint melléktermék
Ezután Rémi Brague arról értekezik, hogy a kultúra valójában
melléktermék. A korai középkori szerzetesek például csak Istent akarták
dicsőíteni, de ennek érdekében lemásolták és tovább örökítették az ókori
szerzőket, az ókori tudást. A keresztény kultúra tehát nagyrészt
nem-keresztény elemekből épül fel, és nem azért jött létre, mert bárkik
is kultúrát vagy értéket akartak volna teremteni. Magasabb értékű céljuk
volt, melynek eredménye mellékesen egy keresztény kultúra lett. Azaz: a
kultúrának – legalábbis a nyugaton – „szüksége van a kereszténységre, mint alapra”.
Mindenesetre a kultúra melléktermék, valamint „túlcsordulás”, és „dicséret”,
Isten és a Jó dícsérete. A premodern időkben a legfőbb pszichológiai
érték – írja Brague – az öröm volt. A szomorúságnak nem volt értéke, sőt
a megrögzött szomorkodó bűnt követett el. (Ennyit a modernitás
középkor-képéről, miszerint akkoriban emberek csak szenvedtek és
aszketizáltak a „siralomvölgyben”.) Azonban
a romantikával az „öröm és derű” átadta helyét a „melankóliának és világfájdalomnak”.
Sőt: az igazságot felváltotta az „intellektuális tisztesség”, s ez vált „utolsó erényünkké” (Nietzsche szavajárása).
Brague szerint azonban nem elég az ego kultusza, ahogy elégtelen az „állítólagos emberi kreativitás” is, mivel „ha van olyan, hogy kultúra”, akkor „azzal együtt jár valami olyasmi, mint a hit Isten teremtésében”. Vagy épp feltehető a kérdés, hogy a Lét a kultúra célja és tárgya; vagy épp annak eredete és alapja, „termőföldje”?
A kérdés azért fontos, mert kultúra csak akkor létezhet, ha meg vagyunk
győződve róla, hogy a létezés eleve jó dolog – amely felől a
modernitás, úgy tűnik, kétkedik.
Értékek helyett erények
Brague további, talán provokatívnak tűnő állítása, hogy „nincs olyan, hogy keresztény erkölcs”. Ami létezik, az egy „közös morál”, egy bevett moralitás, amit osztottak és osztanak a nagy világvallások és mások is, és ennek létezik egy „keresztény értelmezése”. A Tízparancsolat például „alig több, mint emlékeztető a természet törvényére”.
Következő lépésként Brague az erények vagy értékek kérdését feszegeti, leszögezve: „nincs
olyasmi, hogy morál, bármiféle jelzővel. Nincs »pogány« vagy »zsidó«,
»iszlám« vagy »buddhista«, és az ég szerelmére, nincs »keresztény«
morál. Viszont, másrészről, kétségtelenül különböző értelmezései vannak
annak, hogy az erkölcs miről szól.”
Az ókori görög és római gondolkodás azonban azt, ami a jóra vezet
minket, „erényeknek” nevezi. Az erények a dolgok természetében
gyökereznek.
Az ember esetében az erény tehát az emberi kiteljesedést szolgálja,
az emberi mivolt legmélyebb lényegének megvalósítását.
A középkorban inkább parancsokról beszéltek. A modern ember
értékekről beszél, ami a kettő, az ókori pogány és a középkori biblikus
szemlélet közti középútnak tűnik, és kijátssza a kettőt egymás ellen –
és elutasítja mindkettőt, a jó isteni bölcsességből és a dolgok
természetéből való eredeztetését is, hiszen mindkettő korlátozza a
modern ember autonómiáját önmegvalósítását. Csakhogy ennek következtében
a modern ember megtagadja az ember természetét, azaz az embert.
Brague szerint azonban restaurálni kell a premodern elképzeléseket,
amelyek egyébként összhangba hozhatóak és kiegészítik egymást; s el kell
vetni a modern beszédmódot. A két premodern elképzelés, az ókori és a
középkori szintézise nem új dolog, mivel már létezett a középkorban,
három vallásban is. Az erények az emberi kiteljesedésről szólnak, arról,
miként tudjuk elérni azt, függetlenül a kultúrák és vallások
sokszínűségétől. Ebből azonban az következik, amit ma sokan nem akarnak
megtenni: az állandó emberi természet létezésének elismerése. Az
erényeket parancsként kell felfogni. „A nyugati embernek nagy
szüksége erre a kettős felfedezésre és helyreállításra: egyrészt az
erényekére, amelyek minden egyes emberi lény számára jók; másrészt annak
a parancsnak való engedelmeskedésre, amely szerint annak kell lennünk,
akik vagyunk.”
A család
Az első hely, az első közösség, ahol az ember az erényességet tanulja
és ahol ráparancsolnak, hogy engedelmeskedjen, az a család. A családot
azonban ma egymást erősítő egyéni és intézményes tévedések rombolják,
többek közt a piac és a modern állam, mivel az embereket pusztán
egyénekként, individuumként értelmezik. Az ember a családba jön világra,
létezésének pedig van egy biológiai és egy kulturális dimenziója. Az
első adott és lerombolhatatlan. A család a feltétlen szeretet terepe, s
ilyen feltétlen szeretetet nem tud nyújtani sem az állam, sem a piac:
családunkban nem csak azért szeretnek minket, amit csinálunk, hanem
elsősorban azért, akik vagyunk.
A családban jönnek létre a személyek; de nem a család hozza létre a
gyermeket. Ugyan kötelességünk a legjobb oktatást nyújtani neki, amit
csak tudunk, de a végső döntés az övé.
A cél a gyermekeink „végső üdvössége”, régimódi nyelven szólva „a lelkek üdvössége”.
Brague leszögezi: direkt nem „boldogságot” (happiness) írt, hanem „üdvösséget” (beatitude).
A szerző arra is figyelmeztet: a család nagyon jó dolog, de mégse a
végső jó. Viszont van egy tágabb konfliktus a család és a társadalom
közt. A societas kifejezés a középkorban vállalkozást jelentett.
Arisztotelész pedig arra figyelmeztet, hogy a politika nem létrehozza az
embert, hanem készen kapja a természettől. A társadalom és a politika
világa azonban alá tudja ásni a családot, az ember létének
biztosítóját.
Brague szerint a modernitásnak szüksége van arra, hogy magáévá tegye a
régi, stabilitáson, arisztokrácián alapuló monarchikus társadalmak azon
tulajdonságát, hogy nem négyéves választási ciklusokban, hanem hosszú
távon gondolkodtak – nem azért, mert a király vagy a társadalom tagjai
ilyen erényesek voltak, hanem mert ez volt az érdekük. A szerző ma
sajnos a demokráciákban az egyén megelőzi a közösséget, így – tegyük
hozzá – lassan erodálódik az egyéni kiteljesülést biztosító közeg, a
közösség. Ez is jó példa a modernitás önmegsemmisítő tendenciáira.
A folyamatosság mint emberi jog
A hosszú táv pedig a civilizáció tovább élését jelenti: azt, hogy nem hal ki.
A civilizáció pedig egyrészt társalgás, másrészt megőrzés
(conversation and conservation).
Rémi Brague könyvének ismertetését három hosszabb idézettel zárnám a
munka utolsó lapjairól. Ezek jól rímelnek a világban zajló mai
eseményekre is.
A francia filozófus szerint ugyanis „a kommunikáció elutasítása –
azaz a barbarizmus – a részét alkotja a Léthez való egyfajta
hozzáállásnak, ami lényegében a folyamatosság elutasítása. Ez főleg a
múlthoz való hozzáállásunkban mutatkozik meg. A múlttal való tudatos
szakítás civilizációs veszteség, egyben a barbarizmus valamilyen
formájának előjele, a fogalom alatt a bevett jelentését is értve, azaz
mint ostobaság és kegyetlenség. Erre a tényre számos történelmi példa
van. Köztük a francia forradalom kiemelkedően büszke lehet magára (vagy
épp kiemelkedően szégyelhetné magát).”
Mindebből kifolyólag „az emberiség legalapvetőbb jogai között van
egy, ami lehetne a legelső, habár viszonylag később fedezték fel és
fogalmazták meg, és azóta is marginális. Ez a folyamatossághoz való jog.
Nagyszerűen fejtette ki ezt a spanyol filozófus, José Ortega y Gasset A
tömegek lázadásában, amely nemzetközi hírnevet hozott neki. Központi
fogalmát azonban – s ezt teljes őszinteséggel fel is vállalta – egy mára
elfeledett franciától kölcsönözte, kinek neve Charles Dupont-White
(1807–1878) volt. Dupont-White a John Stuart Mill A szabadságról című
műve fordításához írt előszavában úgy fogalmaz: »La continuité est due à
l’homme.« A második kiadásban merészebben, s szerintem sokkal
szerencsésebben fogalmazott: »La continuité est un droit de l’homme«.”
Azaz:
a folyamatosság emberi jog.
Az utolsó bekezdést pedig az egész kis könyvecske mondanivalójának és a középkori bölcsességek sűrítménye: „a
logos (értelem) jelenlétének elismerése a dolgokban lehetővé teszi
számunkra, hogy tágabban értelmezzük azt, hogy miről is szól a
konzervativizmus, s egyben azt is, hogy válaszoljunk olyan bevett
fenntartásokra, melyek a konzervativizmussal kapcsolatban forgalomban
vannak. A kritika a következő: »A rendet és jogot szeretnéd védeni, vagy
bármi mást, amit értékesnek tartasz; valójában csak meghátrálsz, amikor
reformokkal és társadalmi megrázkódtatásokkal találkozol, amelyek
veszélyeztetik a privilegizált pozíciódat az elit részeként, stb stb.«
Ugyanezt a kritikát meg lehet fogalmazni a nyugati civilizáció megvédése
ellen. Ugyanis ugyanilyen könnyedén megkérdőjelezhetjük, hogy ez a
kultúra egyáltalán megőrzésre méltó-e. A nyugati civilizáció története
nem márványszobrokból áll, hanem »élő kövekből«, mely élő kövek bűnös
lelkek is lehetnek. »A civilizáció általad megfogalmazott, állítólagos
védelme provinciális vállalkozás, ami kevesek javát szolgálja.« Azonban
amit meg kell védelmezni, az már rég nem egy sajátos politikai rendszer,
és nem is egy adott civilizáció. Hanem az emberiség, mint egész, a
beszélő állat, a beszélgető állat, ami kétségbe vonja saját
legitimitását, és aminek szüksége van rá, hogy újra megalapozza, miért
is jó dolog folytatni az emberi kalandot.”
Rémi Brague tehát nem amellett érvel, hogy a modernitást néhány
középkori gondolattal ki kell javítani. De nem is amellett, hogy
társadalmi vagy technikai értelemben úgymond vissza kellene térnünk a
középkorba. Hanem azt mondja, hogy a világról és az emberről alkotott
modern elképzelések alapjaiban tévesek, így azokat le kell cserélni; ami
egyáltalán nem jelenti az előző háromszáz év kitörlését a
történelemkönyvekből, ahogy a modernitás számos eredményének elvetését
sem jelenti. Azt viszont igenis jelenti, hogy minden nyugati jólét
ellenére tévúton vagyunk, azaz létezik igaz út és léteznek tévutak (nem pusztán egyenértékű narratívák), s a tévútról át kell térni az igaz útra.
***
Rémi Brague: Curing Mad Truths: Medieval Wisdom for the Modern Age. University of Notre Dame Press, 2019
Rémi Brague francia filozófus (1947) a Sorbonne
nyugalmazott professzora, számos kötet szerzője, a középkori filozófia
szakértője. Az angolul megjelentek közt van legújabb, idézett kötete
mellett a The Wisdom of the World: The Human Experience of the Universe
in Western Thought (2004), a The Law of God: The Philosophical History
of an Idea (2007) és a The Kingdom of Man: Genesis and Failure of the
Modern Project (2018). Magyarul az Európa (a római modell) jelent meg
(PPKE, 2014).