Asymetria - revue roumaine de culture, critique et imagination

Modules

  • Home
  • Arhive
  • AutoTheme
  • AvantGo
  • Avertizari
  • Conţinuturi
  • Submit_News
  • Surveys
  • Top
  • Topics

  • Who's Online

    Exista in mod curent, 33 gazda(e) si 0 membri online.

    Sunteti utilizator anonim. Va puteti inregistra gratuit dand click aici

    Cautare în labirint




    Languages

    Select Interface Language:


    Vecinatati culturale: Cseke Péter. Az emlékezet feltámasztása
    Scris la Saturday, November 11 @ 17:55:01 CET de catre asymetria
    Memoria Cseke Péter Az emlékezet feltámasztása avagy a 75 éves Gálfalvi György létértelmező tényszemlélete

    Mottó: A jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre. ILLYÉS GYULA Ahogy szaporodtak

    Gálfalvi György emlékiratának részletei a Látó, a Korunk, a Székelyföld, a Bárka hasábjain, ahogy rendre elmerültünk a Kacagásaink „csobbanó szavainak” marosvásárhelyi, nagyváradi, budapesti, kolozsvári hullámveréseiben, nem lehetett kétségünk afelől, hogy közelmúltunk emlékezetének a feltámasztására kaptunk felszólítást.


    Cseke Péter Az emlékezet feltámasztása avagy a 75 éves Gálfalvi György létértelmező tényszemlélete

    Mottó: A jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre. ILLYÉS GYULA Ahogy szaporodtak

    Gálfalvi György emlékiratának részletei a Látó, a Korunk, a Székelyföld, a Bárka hasábjain, ahogy rendre elmerültünk a Kacagásaink „csobbanó szavainak” marosvásárhelyi, nagyváradi, budapesti, kolozsvári hullámveréseiben, nem lehetett kétségünk afelől, hogy közelmúltunk emlékezetének a feltámasztására kaptunk felszólítást. Illyés Gyula-i értelemben: „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják, s valamire való múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő egyszerűen el se megy: ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”

    Megíratlan (szöveg)idők

    Pályakezdő korában igazságkereső, bátor kérdezőként, kockázatvállaló írástudóként, a második Forrás-nemzedék emblematikus egyéniségeként ismertük meg Gálfalvi Györgyöt; aki legtesthezállóbb műfaját, az írói szociográfiát a cselekvés költészeteként művelte; aki tényfeltáró újságíróként szavak és tettek azonosságáért küzdött; aki irodalmi lapszerkesztőként nemcsak a szociográfia létjogának a visszaperelése közben vitte vásárra a bőrét, hanem a cenzúra és öncenzúra által beszűkített erdélyi értékhorizontok tágításáért is; maga választotta terepszemléi során a kisebbségi létviszonyok keresztútjait járta; az csak „természetes” volt, hogy őszinte szókimondásával folyton „galibákba” keveredett, de személyiségének integritásáért körömszakadtáig ragaszkodott. A szekuritáté célkeresztjében is. Amire máris hatezer szövegoldal a bizonyság. Miként e kötet tanúsítja, 2015 óta főként ezeknek a – „tollatlan tollnokok” által feljegyzett – „áldokumentumoknak” a feldolgozása és értelmezése foglalkoztatja; pontosabban csak az, ami az általuk termelt „salakkúpokból” emlékezet-villantó kovakőszikraként felhasználható a velünk történtek, az értünk és ellenünk folytatott küzdelmek során szerzett tapasztalatok átadásához. Különösen akkor, ha valaki úgy faggatja a megíratlan időt, mint Gálfalvi György, aki saját magának teszi fel a legkíméletlenebb kérdéseket. Meggyőződése ugyanis, hogy „mindenkinek, aki írással foglalkozott, kötelessége elszámolni az életével”, a cselekvéssel és/vagy cselekvésképtelenséggel kitöltött életvitelével. Maga a számvetés is cselekvés, persze, de ezt a ténykedést ez esetben belengi a mindent árnyalataiban láttató szkepszis jótékony emelkedettsége. Szerencséjére úgy sikerült e „lebírhatatlan” tényanyag fölé kerekednie, hogy írói küzdelmében melléje szegődött az illúzió és a szkepszis fogalmi párosa. Gálfalvi már a hetvenes évek elején kezdett leszámolni illúzióival. Könyvében bevallja, hogy azok többet romboltak benne, „mint a kőkemény falak”, amelyekbe élete során rendre beleütközött. Így aztán azon sem csodálkozhatunk, hogy 1989. december 22-én délután hat órakor a marosvásárhelyi Securitate kapujában állva nem osztotta sokunk lelkesültségét, hogy attól fogva más világ lesz. Nem tudta feledni az 1964 óta vele történteket? Vagy annyira ismerte már a többségiek Trianon óta tartósan élő kisebbrendűségi komplexusát? Nem lepődöm meg, hogy a szerző létszemlélete összecseng a vele épp egy idős Gabriel Liiceanuéval. A nemzetközi rangú filozófus és esszéíró nemrég nyilvánosan is tiltakozott az ellen, hogy a saját hazájában olyan életet kelljen elszenvednie, „ami végtelenül lealacsonyító, annyira, hogy azt már szégyen leélni”. Ha visszaforgatjuk az időt, a fél századdal korábbi állapotokba csöppenünk. Amelyikről a Kacagásaink szerzője – terep-tapasztalatai és a szépirodalomból szerzett románság-ismeretei alapján – úgy tájékoztat, mint aki bensőséges (emberközeli) ismerője a többségi létezéstechnika lényegének. Már első olvasáskor mellbevágóak Gálfalvi létigéinek alakváltozatai: élni, megélni, átélni, túlélni. Vajon hány életünknek kellene lennie ahhoz – sugallják behatárolatlan idejű főnévi igenevei –, hogy ama egyetlenegyet, a megismételhetetlent az emberi teljesség mértéke szerint élhessük le? A Kacagásaink szerzője bizonyára ezért nem tud „megbékélni” a teljességet mímelő mindenkori pótcselekvéssel, még kevésbé a súlytalan kalászú túléléssel. A kiteljesedések lehetséges magaslatait fürkészve teszi fel indulatos kérdéseit: „Mit fizettem, mit fizettünk azért, hogy másokkal ellentétben megúsztuk az életünket? Azt az egyetlen életet, amelyet inkább átélni kellett volna, nem pedig túlélni és megúszni.” Mintha a megélt múltból felizzó kétségbeesései tennék számára ólomsúlyúvá magát a fényírást is, miközben jövőbe igyekszik menekíteni hovatovább létveszélybe kerülő felismeréseit. Elveszített bajtársaira, idő előtt távozó eszmetársaira gondol? Vagy pedig arra, hogy a hatalmi korlátozásoknak nemcsak áldozatai voltunk (alkoholizmus, öngyilkosság, jövőapasztó megalkuvások) – a szabadsághiányos életvitel során magunk is minimumra tompítottuk létérzékelésünket. Annak függvényében árnyalódik a kép, hogy kinek milyen létezéstechnikát sikerült kialakítania. A fogalom elválaszthatatlan a fentebb jelzett igehasználattól. Ha ezt megtalálta az ember – fejtette ki Elek Tibor kérdéseire válaszolva a kötet budapesti bemutatása alkalmával –, „akkor szerencsés volt, életben maradt, de akinek ez nem sikerült, az vagy halálra itta magát, vagy másképpen lett öngyilkos, vagy elmenekült”. Számomra az kínálkozott akkor modus vivendinek, hogy doktori értekezésem megírására készülődve s az Erdélyi Fiatalok dokumentum-gyűjteményének az összeállítása közepette „visszaáshattam” magam a két világháború közötti időkbe. Amikor is a kisebbségi társadalomépítés paradigmaváltásaival szembesülve megismerkedtem az 1937-es létparadoxon-vitával: a Nem lehetre adott Lehet, mert kell erkölcsi parancsával. Később pedig – mintegy a szerves belső építkezések folyományaként – azok között tudhattam magam, akik 1988/1989-ben vállalták a második erdélyi szamizdatlap szerkesztését; amikor már annyit mindenképpen előre lehetett látni: a diktatúra remélt összeomlása után is kisebbségi sorban fog találni bennünket a magát nehezen újragondoló történelem, amikor is jócskán meggyengült önvédelmi reflexekkel kell ellenállnunk a nacionalista erők nyílt agressziójának. Amit aztán az első szabad március 15. után meg is tapasztaltunk.

    A múltidézés erkölcsi dilemmái

    A nyolcvanas évek második felében elsősorban cenzurális okai voltak annak, hogy a közösségi önszerveződés modellértékű tapasztalatai közkinccsé válhassanak. A Kriterion műhelyében mintegy húszra szaporodott azoknak a műveknek a száma, amelyek aztán Tiltott könyvek – szabadon barna haskötővel láttak napvilágot 1990-et követően. Minek következtében úgy vágtunk neki a harmadik kisebbségi életkezdésnek, hogy eleve nem támaszkodhattunk a két világháború közötti életstratégiák tanulságaira. Már a kilencvenes évek végén jártunk, amikor Domokos Géza – a Magunk revíziója újrakiadása alkalmával – a Korunk hasábjain ezen töprengett: „hogyan lehetséges, hogy a hetven-hetvenöt évvel ezelőtt feltett kérdések ma is ismerősen csengenek, az akkor megfogalmazott ajánlatok, az abban az időben helyesnek vélt kivezető utak a tétlenségből, a Trianont követő bénultságból ma is járhatónak tűnnek?” Nem kétséges, hogy a diktatúra által előidézett történelmi amnézia feloldásához nagyobb időtávlat szükségeltetett, mint amit az 1990-es „időrobbanás” lehetővé tett számunkra. Emberöltőnél későbben pedig már az is nyomasztó mulasztásaink közé tartozott, hogy nem volt erőnlétünk a színét váltó diktatúra ellenünk dolgozó szereplőinek elszámoltatásához. Ami önmagában is a múltidézés erkölcsi dilemmáival nehezítette Gálfalvi György történelmi számvetését. Ugyanakkor az 1990 után eszmélkedő nemzedékek létszemlélete, érték-relativizációja is jó ideig aggodalommal töltötte el. Töprengései közepette azonban kénytelen volt felismerni, hogy a történelmi tapasztalatok „átadhatatlanságának” elmélete nem nyújt számára (sem) kibúvót. Egyrészt azért, mert helyette mások amúgy sem tudnák feldolgozni ezt a szekus-dossziékba temetett „életanyagot”, másrészt pedig: korántsem úgy, ahogy ő ezt elvégezheti. A 2015 májusi szívvizsgálata után be kellett látnia: az ő dolga az, hogy elmondja a magáét, az olvasóké pedig az (lenne), hogy „legalább fele útig” elébe jöjjenek, „s törekedjenek a megértésre”.

    A Kacagásaink nemcsak a szekus-dokumentumok fenomenológiáját és hermeneutikáját fókuszpontba állító kötetek számát gyarapítja: a több százados erdélyi emlékirat-irodalmat is egyedi színekkel gazdagítja. Épp azzal, hogy a szerző nem tagadja meg eredendően – Balázs Ferenc és Németh László értékszempontjai révén megizmosodott – szociográfusi alkatát: életinterjúkból, az elmeőrök „célkereszt”-jelentéseiből, esszéigényű reflexiókból építkezik. A szekus-dossziékat elemző fejezetek legfőbb hozadéka alighanem külső és belső nézőpont érvényesítése. Jól érzékeli ezt a Németh László-kutatásokban kiemelkedő Monostori Imre irodalomtörténész is, aki a Kortárs novemberi számában megjelent nagy ívű esszéjében kiemeli: „Hitelesség, pontosság, érzékletesség, őszinteség: akárcsak ha szociográfiát formálna másokról – miként tette ezt hosszú évtizedeken keresztül.” Ennek a látás- és ábrázolásmódnak köszönhetően két történelmi törésvonal átvilágításához gyújt emlék-kavaró fénycsóvákat a Kacagásaink; kemény diktatúrában „szocializálódott” nemzedékünk számára mindenképpen. Pályakezdésünk időszakában a kételyek – már életkorunknál fogva is – jó ideig elkerültek, amihez hozzájárult, hogy akkoriban a „zsarnok liberalizálása” (Bodor Pál) valamelyest lazított a szókimondás gúzsán. Ha az „első kulturális forradalom” (1971) még nem is, a második (1974) már kezdte nyitogatni a szemünket. A diákkorunkban kezdődött szekuritátés zaklatások „csúcsra járatása” életünk derekára esett. Amikor, szerencsére, már többen ismertük a Hajszálgyökerek írójának hozzánk is szóló üzenetét: „A jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre.” Igaz, nem mindenkinek kellett elviselnie azokat a pofonokat, amelyeket a „drámaíró történelem” osztogatott nemzedékünknek (is) – de arról sem feledkezhetünk meg, hogy a nyolcvanas évek végén néhányan a bajtársi szolidaritásnak köszönhetően úsztuk meg a szabadságvesztést. Hogy Gálfalvi 1990 utáni szkepticizmusa miből fakad? Megtudhatjuk a kötet Illúziók nélkül című fejezetéből. Ha úgy tetszik: vallomás ez is a második világháború utáni kisebbségi sorsról. Szerzője egy olyan értelmiségi magatartás-típusnak a megtestesítője, aki mind 1989 előtt, mind 1989 után ki akart törni a kisebbségi lét emberhez méltatlan kalodáiból. Nem akarta elviselni a vegetatív szintű létviszonyokat, amelyekről Liiceanu is beszél. Dokumentum-olvasatai és azok reflexiói többek között Balogh Edgár, Kányádi Sándor, Kincses Előd, Király Károly, Sütő András, Székely János, Szabó Gyula, Jánosházy György, Kántor Lajos, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Markó Béla értelmiségi viszonyulásaira is fényt vetítenek. Nem mindig és nem mindenik esetben előnyöset. Minthogy a szerző a maga gyarlóságait sem rejti véka alá, így erkölcsi felhatalmazást szerez ahhoz is, hogy mások viselkedési reflexeit se hagyja kritikai észrevételek nélkül.

    Életigenlő reflexeink hajszálgyökerei

    Felzaklató, nyugtalanító könyv a Gálfalvié. De hozzásegíthet ahhoz, hogy a maga valós dimenzióiban – magasságában és mélységében (Haza a magasban, Haza a mélyben) – gondoljuk végig az 1990 utáni erdélyi változásokat és változatlanságokat. Ha 1989. december 22-én még azt hittük, hogy végérvényesen megszabadultunk például a félelemtől, mostanra kiderül: „a szembeszegüléssel, ellenéléssel alanyi jogon megszerzett személyes szabadságnak” nincs közösségi érvényű hatása. (Még nincs.) A Kacagásaink egyik kulcsmondata semmi jót nem ígér: „nem félek, hanem féltek”. Családot, közösséget, magyarságot. A népesedési létszámapadás okán? A szórványosodás, az asszimiláció térhódítása miatt? Tragikus történelmi illúzióink következtében? Gálfalvi szkepszise számol a „bármi megtörténhet”-tel, válaszait épp ezért tekinthetjük életigenlő reflexeink erősítőjének. „Még mindig reménykedem, hogy egyszer majd sikerül. […]Mndnyájan torzóban maradva megyünk el, csak nem mindegy, milyen alakú az a torzó. Nagyon remélem, hogy még alakíthatok ezen. Még rengeteg zörgő dióhéjam van, amelyet szeretnék kitölteni a történeteimmel, hogy ne zörögjenek. Ha csak néhányat sikerül még megírnom, és a dióhéjba gyömöszölnöm, akkor talán közelebb kerülök ahhoz, aki lehettem volna.”

    Cseke Peter
    Associated Topics

    Transversale


    Asymetria si Dan Culcer va recomanda





    Enciclopedia României

    Blogul ideologic. Titus Filipaș

    Ioan Roșca
    Contrarevoluția din România. O cercetare

    Antiakvarium. Antologie de texte ideologice vechi și noi

    Constantin Noica: Cultura, performanta, antrenor

    Revista Verso



    Geovisite

    Revista NordLitera

    Arhiva Asymetria, începând cu septembrie 2000, este stocată și accesibilă consultării la adresa Internet Archives-Wayback Machine

    Universitatea din Lausanne. România : Hărți interactive. Geografie, demografie, climatologie, degradări, regiuni istorice. Colaborare helveto-română.
    Etimologii. Resurse lingvistice

    Azi

    Inca nu exista cel mai bun articol, pentru astazi.

    Societatea de maine

    Daca nu acum, atunci cînd?
    Daca nu noi, atunci cine?

    S'inscrire a Societatea de maine
    Intrati in Societatea de maine
    Exercitiu colectiv de imaginatie sociala
    Inscriere : fr.groups.yahoo.com
    Se dedica profesorului Mircea Zaciu

    Ferește-te deopotrivă de prietenia dușmanului ca și de dușmănia prietenului.
    Viteazul priveşte pericolul; cutezătorul îl caută; nebunul nu-l vede.
    Nicolae Iorga

    Sondaje

    Regionalizarea sau dezmembrarea. Este acceptabilã pentru români aceastã prop




    Rezultate | Chestionar

    Voturi 0

    Identificare

    Nickname

    Parola

    Inca nu aveti un cont? Puteti crea unul. Ca utilizator inregistrat aveti unele avantaje cum ar fi manager de teme, configurarea comentariilor si publicarea de comentarii cu numele dvs.




    copyright Dan Culcer 2008
    Contact Administrator — dan.culcer-arobase-gmail.com
    «Cerul deasupra-ti schimbi, nu sufletul, marea-trecand-o.» Horatiu in versiunea lui Eminescu.
    Responsabilitatea autorilor pentru textele publicate este angajata.
    PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
    Page Generation: 0.39 Seconds