Who's Online
Exista in mod curent, 87 gazda(e) si 0 membri online.
Sunteti utilizator anonim. Va puteti inregistra gratuit dand click aici |
Languages
Select Interface Language:
|
| |
Eseuri: Zirkuli Péter - "A történelem rémülete"- Eliade mítoszelméletérõl - II
Scris la Wednesday, April 19 @ 22:19:29 CEST de catre asymetria |
"A történelem rémülete"- Eliade mítoszelméletérõl - II
(continuare-folytatas)
De Zirkuli Péter
Budapesti Könyvszemle 8. évfolyam 2. szám, 1996. Nyár
Pettazzoninak és Eliadénak, a historikusnak és az antihistorikusnak
három évtizednél hosszabb levelezése nem a komparatista stúdiumokban
gyakori termékeny félreértések történetéhez adalék. Eliadét még
fiatalon a képzeletnek ez az autonóm funkciója ragadta meg, s az a
nézet, hogy "egzisztenciális" szükségletre, határhelyzetre válasz a
vallásos jelenség. (A pályazáró vallástörténeti összefoglalás emiatt is
figyel elsõsorban az "alapvetõ válságokra", a "különféle hagyományok
megteremtésének pillanataira".98) A Vico-örökséggel összhangban
tartotta végtelenül gazdagnak a mitikus gondolkodásmódot, a megismerés
eszközeinek a metaforát s a mítoszt, alapvetõnek az érzéki és képszerû
gondolkodást. E történeti elõzményére is visszautalva nevezi Eliadét
homo aestheticusnak egyik irodalmár elemzõje (ami úgy értendõ, hogy a
kreativitás játszik nála fõszerepet, "a képzelet a megismerés eszköze,
egyszersmind létmód").99 Vallásosnak és esztétikainak a rokonsága Otto
vallásfenomenológiai könyvében hasonlatként bukkant fel. Ô a szentet,
kantiánus módra, mint az ész a priori kategóriáját írta le. Egyetemes
képességként ez a történelem közegében nyilvánul meg. Egyetemessége
azonban befogadásának s értékelésének egyetemes voltát jelenti, nem
pedig alkotásáét. E jelzett "különbség világosan mutatkozik meg a
mûvészetekben", például a zene befogadásában, illetve a komponálásban.
"Hasonlóképpen van ez a vallásos érzés, élmény s alkotás területén."100
A vallásos jelenségnek ilyen emocionális és kreatív szemléletére volt
fogékony Pettazzoni. Innen érdeklõdése a vallásfenomenológusok iránt,
akiktõl eltérõen a "fenomenológiát" a történetiségtõl soha el nem
választotta.101 Élete végén, mint hátrahagyott jegyzeteibõl,
vázlataiból kitetszik, e nézetkülönbség is sarkallta, hogy saját
álláspontját megvizsgálja. A jegyzetek közül több az antihistorikus
szemlélet "legmagasabb szintjével", azaz Eliadéval foglalkozik
(vélhetõen egy tervezett, de el nem készült tanulmány elõzményeként).
Kérdésük ugyanis azonos, válaszuk ellentétes. Az ellentétes, vagyis
antihistorikus válasz okain töprengve Pettazzoni arra hajlott: nem
történeti vagy filozófiai vizsgálódás eredménye ez Eliadénál, hanem -
az Indiában szerzett vallási sugallatokon túl - életrajzi okoknak
tulajdonítható, "a szomorú kornak, amelyikben élt, akárcsak mi,
mindannyian, s talán személyes viszontagságainak".102 A feltevés
kizárja az idézett ideológia-kritikai "lefordításhoz" hasonló,
végletesen determinált interpretációt. Viszont a pálya egészéhez
utasít, élménynek, tudásnak s a kérdezés módjának világképpé formálódó
együtteséhez.
A szimbolikus formákat - nyelvet, vallást, mûvészetet s általában
tevékenységünk valamennyi formáját - illetõ antropológiai hipotézis
végsõ fokon kétféle lehet. Az egyik lehetõség, hogy azt tételezzük:
általuk az ember voltaképp saját magával folytat szüntelen párbeszédet.
Ez esetben van esély elköszönnünk a bölcseleti örökségünkben kísértõ s
diktatórikus következményekre ("racionálisan" vagy "irracionálisan")
módot adó ontológiai okoskodástól. Alany és tárgy további
ellentétpárokkal megalapozott viszonyában nem csupán a közvetettséget
fogadjuk el ekkor, hanem legelsõsorban azt, hogy nincs más, mint e
közvetettség, viszonyfogalmak viszonyrendszere, melyben szimbolikus
formáink alkotói és alkotottjai vagyunk. A történetiség pedig maga ez
az alkotás és alkotottság. A másik lehetõség az, amelyiket Eliade is
követett - népes és illusztris társaságban, de másoknál radikálisabban
és sebezhetõbben. Pettazzonival folytatott hosszú párbeszéde jelzi a
kétféle irány némely érintkezési pontját, a dialógus esélyeit és
határait. A legfontosabb érintkezési pontnak a kreativitás látszik,
mely egyszersmind az ellentét forrása is. Történeti voltát Eliade
számon tartja, alaktani rendszerezésében a szabályszerûséget kutatja, a
szabálynak a körülmények rendszerébõl való kiemelését indokolja. "Még
az archetípusoknak is van történetük, s végsõ soron történelem õk (ils
sont histoire). [...] Amikor az elsõ kötetet önmagában a vallásos
jelenségnek szenteltem (ami nem jelenti azt, hogy kívül a történelmen),
mindössze azt akartam hangsúlyozni, hogy egy rítus, mielõtt ausztráliai
vagy madagaszkári volna, elõször is - rítus"; csak így ragadható meg
specifikus tartalma, mely vallásos, mondja 'Vallástörténeti
traktátus'-áról.103
A szabályok így felfogott formarendje, alaktana s maga az
archetípus-tétel mint poétika párhuzamban áll Brancusi formavilágával,
a román szobrász érzéki absztrakcióival. "Egész életemben a repülés
lényegét kerestem", idézi a szobrászt Eliade a Maiastranak, a
csodamadár-sorozatnak, a felemelkedés képzetének s kõanyagának
elemzésekor. E képzetnek s vele ellentétes anyagának egységét, a
szobrot úgy írja le, mint a coincidentia oppositorum példáját (vagyis a
szentnek s megmutatkozásainak szerkezeti analógiáját). A benne
láthatóvá lett alkotói mentalitást Eliade a történelem elõttihez s
primitívhez hasonlítja. A primitív pedig, fejtegeti, nem román vagy
néger vagy mediterrán s balkáni népmûvészet, hanem mindezek közös
forrása, s Brancusi formanyelve azzal, tehát mindegyikkel vállal
szerkezeti és alaktani szolidaritást.104 (Hasonló értelemben más
helyütt Bartókot, Picassót említi.105) Az osztatlanul s egyetemesen
emberit úgy tételezi Eliade, hogy visszavetíti a tiszta "kezdet"
pillanatába, mely a mûvészetekhez hasonlóan mindig jelen idejû vallásos
jelenségben válhat aktuálisan s átélhetõen dátumtalan idõvé.
A vallásnak s általában a szimbolikus formáknak ilyen poetizálása több
buktatót is rejt. Politikait akkor, ha az elidegenedés kritikai
elméletéhez társul. Eliadénál ennek deszakralizálódás a neve,
szinonimája pedig a modern és a történelem. A "primitívet"
("szájhagyományút", "történelem nélkülit") azonosítja a történelem
elõttivel. A vallásos jelenség eszerint nemcsak megszabadulás a
történelembõl, mikor is a megszabadulás formái történetiek (nincsenek
"kívül a történelmen"), hanem megannyi visszaút is az
"esszenciálishoz", mely történelem elõtti. A homo religiosus a
történelem elõttinek letéteményese, annak, tehát az "igazi" és
"autentikus" történetnek a jelentését képes idézni, újraéleszteni, ez
teremtõ munkája. Kreativitása ismétlés (a minta megközelítése), s maga
ez a kreativitás van kívül a "rossz" történelmen (érdekes elegyként a
természet ciklusait követõ paraszti kultúrának, õs napkeletnek és
romantikus géniusznak). Ha Eliade logikáját következetesen követjük,
akkor - épp mert a "kezdet"-fogalom ontológiai - modernné és
történetivé válik minden, ami az idõben a "kezdet" után van. Az idõ
körkörös képzete (a primitíveké, az "örök visszatérésé", azaz archaikus
ismétlésé) kizár efféle távolodást, a lineáris idõ viszont nem. Utóbbi
ráadásul összekapcsolhatóvá teszi Eliadénál a személyes idõt, mint
halálfélelmet, s a történetit, mely a halálhoz hasonlóan csakis
megfoszthat bennünket önmagunktól.
Mikor pályakezdésérõl írt, a történelem fenyegetõ érkezését emlegette
(s már 1937-1938 fordulópontját megelõzõen is, például az 1933-as
grivicai sztrájkra s leverésére utalva). Elõérzete, hogy a "szünet"
zárójelét szétzúzza hamarosan a "Történelem", mely nem hagyja majd,
hogy növekedjék és "saját magává" váljon. Fiatalon a melankólia
rá-rátörõ rohamaival küzd: "az az érzésem támadt, hogy elveszítettem
valami lényegeset, pótolhatatlant."106 Ugyanakkor, a húszas években,
akaratedzõ gyakorlatokat végez (az alvásidõ csökkentése, eleven rovar
elrágcsálása az undor leküzdése céljából stb.), hogy az önuralom révén
megnyíljanak elõtte "az abszolút szabadság kapui". "Történelmi,
társadalmi s kulturális" helyzetét reméli így meghaladni; s mintha
"román voltának meghatározó" súlyát is levetné e képzelt s elérhetõnek
hitt szabadságban, készen arra, hogy szabadon válasszon "szellemi
univerzumot".107 Korán bontakozó vallástudományi érdeklõdését - az
archaikusnak és keletinek tanítómesterül választását - erõsíti, hogy
"történeti meghatározottságát", a "Történelem kreatúrájának" helyzetét
radikálisan elutasítja. A szorongás alkotó használatát az Európán
kívüli civilizációkban leli fel. (Egy ötvenes évekbeli esszéje
közvetlenül köti össze a történetiséget és elmúlástudatot mint a
modernitás ikerképzetét, melyhez fogható a nem európai vallásokban
szerinte nincsen: ott inkább átmenet a halál valami "más létmódba".108)
Az európai (nyugati, judeo-keresztény) civilizáció ugyanakkor állandó
dilemmák s konfliktusok forrása: a történelem, ha isten akarata
nyilvánulhat benne, nem utasítható el egészében, az események tömegébõl
minduntalan ki kell választani azt, amelyik üdvözítõ. Akkora
vallástörténeti forradalom volt ez, mondja, hogy "feldolgozására
kétezer év keresztény élete" sem volt elég.109 A személytelenül
kozmikus szent Eliade-féle eszménye viszont az örök döntéskényszer s
felelõsség alól is mentesít. Pontosabban: a felelõsség maga a tudás,
hiszen a kezdet állapota tudással érhetõ el, szerezhetõ vissza. A
helyes gondolkodás (filozófia s politika közvetlen megfeleltetésének
ezoterikusan bölcseleti ellenpárjaként) elvezet az archetípus
szabályaihoz. Mivel ami nekik megfelelõen történik, nem azonosság,
hanem végtelen analógia, a rájuk vonatkozó tudás rendje végleges,
poétikai lehetõségei végtelenek. A jóvátehetetlenre pedig nincs mód,
hiszen az csak a vissza nem fordítható idõben történhet meg.
A nyugati civilizáció kórjai láttán idealizált keleti bölcsességet
többen is ajánlgattak, például az õshagyomány-keresõ Guénon.110 A homo
religiosus teoretikusaként Eliade úgy tartozik közéjük, hogy a
történelem ellenére alkotó, Tarkovszkij-féle ikonfestõnek is társa.
(Ekként vált példává a hetvenes-nyolcvanas években a diktatúra elõl a
kultúra mentsvárába kényszerült román értelmiség számára.111) S úgy
alakít mindent kultúrává, hogy a kultúrát a puszta és elvont
kreativitással azonosítja, valamiféle organikus teremtéssel. Hieratikus
rendje van ennek, s belõle fakad a szüntelen "ontologizálás" meg Eliade
valláskutatásának poétikai ("egzisztenciális esztétikai") vonása.
Egyszerûen s elementárisan nem tud arról, hogy a társas cselekvés a
lineárisan mért, de korántsem egyenes vonalú idõben - vagyis
civilizációként a történelem - a szimbolikus formák társiasságának s a
polgárias társadalomszervezõdésnek a helye lehet. Nemcsak rögzíti és
eszményíti, hanem sajátjaként vallja is: "a nem történelmi népek vagy
osztályok szemében a >>szenvedés<< azonos a
>>történelemmel<<. Ezt az azonosítást megfigyelhetjük ma is
Európa paraszti kultúráiban."112
|
| |
Azi
Inca nu exista cel mai bun articol, pentru astazi. |
Societatea de maine
Daca nu acum, atunci cînd? Daca nu noi, atunci cine?
S'inscrire a Societatea de maine
Intrati in Societatea de maine
Exercitiu colectiv de imaginatie sociala
|
|
|
Inscriere : fr.groups.yahoo.com
Se dedica profesorului Mircea Zaciu
|
Ferește-te deopotrivă de prietenia dușmanului ca și de dușmănia prietenului.
Viteazul priveşte pericolul; cutezătorul îl caută; nebunul nu-l vede.
Nicolae Iorga
|
Identificare
Inca nu aveti un cont? Puteti crea unul. Ca utilizator inregistrat aveti unele avantaje cum ar fi manager de teme, configurarea comentariilor si publicarea de comentarii cu numele dvs. |
|
|