Asymetria - revue roumaine de culture, critique et imagination

Modules

  • Home
  • Arhive
  • AutoTheme
  • AvantGo
  • Avertizari
  • Conţinuturi
  • Search
  • Submit_News
  • Surveys
  • Top
  • Topics

  • Who's Online

    Exista in mod curent, 19 gazda(e) si 0 membri online.

    Sunteti utilizator anonim. Va puteti inregistra gratuit dand click aici

    Cautare în labirint




    Languages

    Select Interface Language:


    Geopolitica: Ilyes Gyula în dialog cu Dan Culcer. 1978: o punte nevazuta
    Scris la Wednesday, June 03 @ 13:07:17 CEST de catre asymetria
    Etnografie
    La începutul anului 1978 am fost la Budapesta. Citisem în numărul de Crăciun al cotidianul Magyar Nemzet un text semnat de poetul și traducătorul Illyés Gyula, intitulat Răspuns lui Herder și lui Ady. Bătrânul și bolnavul artist exprima sentimentele sale de îngrijorare dramatică privitoare la destinele comunității și respectiv culturii maghiare din România, așa cum păreau că se conturează în condițiile ofensivei național-comuniste. Ca român ardelean, cunoscător al istoriei acestei părți de lume, unde încercările de deznaționalizare nu au lipsit dinspre partea ungurească spre celelalte minorități ale Monarhiei dualiste austro-ungare, foarte active în a doua parte a secolului al XIX-lea mai ales, știam că, deși numeric mai redusă decât cea românească în cadrul monarhiei, minoritatea ardeleană maghiară din statul român de după 1919 nu poate fi și nu trebuie dizolvată, nu vrea să fie absorbită, în condițiile unei politici normale, de stat unitar. Dimpotrivă, ar fi fost necesar să i se asigure o și mai largă autonomie culturală pentru a compensa frustrările istorice, militare și politice tradiționale și educaționale ale comunitățiii (ardelene) maghiare.

    Intoleranța stupidă a naționalismului românesc negativ nu era de bun augur însă. Desființarea aproape completă a învățămânului separat de limbă maghiară avea baze teoretice și pretexte practice, în cadrul economiei unitare și planificate de stat, printre care posibilitatea de a folosi și dirija spre orice parte a țării competențele cetățenilor români formați de învățământul de stat, indiferent de limba lor maternă. Se ignorau, în această politică stupidă, sentimentele istorice ale comunității maghiare, de frustrare, mentalitatea gregară a minoritarului asediat, ca și sentimentele atunci prezente, de opresiune dublă, ca efect al dictaturii, generală dar și specifică față de comunitate.

    S-au creat astfel bazele unei stări de urgență comunitară, exprimată prin fuga unei părți a intelighenției artistice și profesionale maghiare ardelene spre Budapesta dar și spre țările Occidentului capitalist. Am pierdut astfel prieteni unguri, violoniști, actori, dentiști, ingineri electroniști, medici care nu s-au mai întors în țara în care se formaseră și care avea nevoie de competența lor, ca și atâția alți români emigrați. Aici solidaritatea comunitară teoretică a fost depășită de individualismul pragmatic.

    Cu cei plecați ca și cu cei rămași s-au construit, ceea ce era de așteptat, în ciuda supravegherii informative strânse realizată de Securitate, a cenzurii presei și editurilor (cum se poate vedea în arhivele de până la 1977, accesibile acum cercetătorilor, ale Direcției Presei și Tipăriturilor) rețele de rezistență, acte de revoltă publică, solidarizări cu emigrația veche postbelică extremistă și iredentistă din Statele Unite, dar și cu cea democrată, posterioară Revoltei (Revoluției) din 1956, peste moduri și timp.

    Până la urmă, comunitarismul solidarizant a triumfat față de opresiunea asimilaționistă.

    Efectele acestei situații s-au văzut după 1989, când comunitatea maghiară a ținut să se organizeze exclusiv pe baze etnice, operându-se o bizară eludare a problemelor sociale, ca și cum simpla solidaritate etnică ar fi asigurat egalitatea socială, ca și cum complicitatea de clasă, transetnică, între privilegiații unguri și români ar putea fi ignorată miraculos.

    Rândurile de mai sus se bazează pe sociologie, pe economie și nu sunt semnele unei reminiscențe cripto-marxisto-comuniste în gândirea autorului acestor rânduri. Ignorarea acestor aspecte falsifică idilic realitatea socială comunitară.

    Căutând să intru în contact cu scriitorul maghiar, voiam să-i comunic acestuia, și prin el celor care gândeau ca dânsul, opiniile radicale sau nuanțate ale unui român ardelean. Dar nu le-aș fi formulat așa ca acum, desigur.

    Știam atunci că toate revendicările culturale, lingivistice ale acestei comunități sunt acceptabile, naturale, negociabile, dar nu și cele geopolitice, pentru mine, atunci și acum, întrupate în principiul autonomiei teritoriale. De pildă, un învățământ de stat în care școlarilor unguri li se vorbește de strămoșii lor daci și romani nu este doar inadecvat ci și ridicol, neștiințific, stupid. Așa că revendicarea unor manuale specifice era normală. Cum normală ar fi fost și introducerea unor capitole despre istoria reală a minorităților, în manulalele pentru școlari români sau încurajarea studierii de către tinerii români a limbilor minoritare, în fapt a limbilor vecinătăților interioare și exterioare, asigurându-se nu doar o comunicare nuanțată între vecini ci și studierea imensului material istoric rămas necercetat în arhivele țărilor din jurul României. Adică un act de patriotism pozitiv, întrupat și într-un program de colaborare statală transfrontalieră al cărui proiect căpătase dealtfel contur și se materializase la un moment dat, la începutul anilor '60, între Ungaria și România. Ar fi trebuit să particip și eu, propus fiind pentru studii postuniversitare interculturale la Budapesta, de profesorul Mircea Zaciu, dar în vara lui 1963 era poate prea devreme. De acest gen de programe au profitat ulterior prietenii mei mai tineri din Ungaria, de pildă, Borsi Kalman Bela sau Zirkuli Peter, amândoi proveniți din familii de origine ardelenă.

    Mă adresam poetului unei adevărate Ode a Libertății din 1956, publicată sub titlul O frază despre tiranie, al cărui mesaj despre complicitate ca bază a terorii (toți suntem un ochi în lanțul opresiunii), mi se părea și mi se pare esențial. Nu puteam să fiu complice cu această tiranie dar, din dorința de adevăr, descrierea rețelei culturale, științifice de cercetare, a rețelei învățământului pe care i-aș fi facut-o ar fi fost poate ceva mai puțin dramatică. Fiindcă existau edituri, multe teatre, secțiile maghiare ale liceelor bietnice nu erau măști pentru asimilare, etc și nimeni nu putea să le desființeze de la o zi la alta, iar cei care doreau așa ceva erau puțini, deși aveau putere. Exagerarea din textul lui Ilyes Gyula, chiar de bună credință, ca și din altele mai puțin cunoscute, ale altor autori, publicate în diaspora maghiară, de rea credință adesea, era din păcate de aceiași natură cu acțiunile de propagandă occidentală ulterioare privind așa-zisa distrugere descrisă ca înfăptuită a satelor din România, prin planul de sistematizare. Unele elemente ale acelui plan erau bune, puține au fost aplicate, era și este inaceptabilă metodă dictatorială de aplicare ca și stupiditatea imixtiunii voluntariste, ilegale, a ultra-specialistului genial, Ceaușescu, în conceperea ca și în aplicarea unui asfel de proiect. Dar când am străbătut România vreme de două luni în primăvara lui 1990 am văzut ce deformat era prezentată realitatea în presa occidentală. Distrugerea satelor prezentată ca realitate, nu avusese loc.  
    Iar un plan unitar de sistematizare era și ar fi necesar și acum, când efectele liberalismului sălbatic impus și tolerat în România actuală, duc la destrămarea și modificarea aberantă nu doar a țesutului rural ci și a celui urban.
    În relațiile dintre statul român și comunitatea maghiară din zonele dominate etnic de aceasta, subiect de revendicări autonomiste, singurele lucruri care rămâneau și rămîn de negociat sunt aspectele economice legate de exploatarea resurselor naturale, care nu trebuie și nu poate fi particular-comunitară ci integral-statală, pentru rațiuni evidente.
    Situația minorității române din aceste zone, sensibilă și ea la orice tentații asimilaționiste maghiare sau secuiești, merită o atenție normală sau chiar sporită atât din partea administrației de stat cât și din partea celei locale.
    Cât privește efectele de ghetoizare și de suprapopulare regională, de supradensificare profesională pe criterii etnice, pe care orice revendicare autonomistă le induce în durată, acestea sunt chestiuni ale căror consecințe și rezolvare incumbă liderilor politici ai comunității respective, care nu le pot ignora multă vreme. Analiza atentă a situațiilor create în fosta Regiune Autonomă Maghiară le-ar putea evita.
    Transformarea drepturilor cetățenești în privilegii pseudo-comunitare, repartizate inegal, în funcție de stări și nivele sociale, nu poate fi acceptată.
    Dar în contextul epocii, adică în anul de grație 1978, toarcerea acestui fir al unui firav dialog, între doi intelectuali de vârste și experiențe diferite, era, cred, un gest unic. O punte îngustă peste prăpastia unor tensiuni provocate de agresivitatea național-comunismului ceaușist ca și de agresivitatea propagandei iredentiste din diaspora maghiară, care nu a fost și nu este o invenție a unor policieni români paranoici, în colaborare cu statul maghiar kadarist al gulaș-comunismului, stat care  încerca astfel și el să-și construiască o legitimitate nouă, purificată de crimele contra democrației și legalității  prin care ajunsese la putere după 1956.

    Din păcate, atunci, pe această punte invizibilă, fiindcă rămasă necunoscută, nimeni nu putea să treacă. Până în 1987 nu am avut ocazia să public textul interviului. în țară nu era posibil, în străinătate am încercat în 1984, cu ocazia participării mele în Franța, la un colocviu despre opera lui George Orwel, dar publicațiile franceze pe care le-am contactat nu erau interesate. Traducerea mea din eseurile lui Nemeth Laszlo, la care lucrasem în această perioadă, a ramas nepublicată, refuzată pe temei ideologic de Editura Univers, din inițativa căruia contractul a fost rupt.  Antologia eseului românesc modern pe care o alcătuisem pentru  Editura Europa din Budapesta, cu toate textele traduse de Borsi Kalman Bela si  Zirkuli Peter a fost blocată de editor pe baza unor acuzații calomnioase care mi se aduceau.

    Și rare alte punți se vor fi construit, prin efortul unora ca Nicolae Balotă, prin programul Editurii Kriterion sau acela al Daciei din Cluj, în acele vremuri tulburi, de așteptare tensionată a unor schimbări care s-au produs un deceniu mai târziu, într-o formă și într-un context pe care, în 1978, nimeni nu le putea prevedea.

    Am încredințat textul interviului inedit scriitorului Suto Andras din Târgu Mures, cu rugamintea de a-l publica în Ungaria, după plecarea mea din România, în octombrie 1987. Ceea ce s-a realizat, conform înțelegerii noastre, în revista Uj Tukor (Oglinda Noua) din Budapesta.

    Recent, în străduința mea de a face ordine în arhivele personale, am dat este fotocopia paginii din revista maghiară și aș trimis-o spre știință prietenului meu din România, scriitorul și ziaristul Cseke Gabor. Acesta, eficace și rapid ca orice bun ziarist, a scris o notă introductivă și a propus reactulizarea acestui dialog uitat unui ziar, conderând că în context european actualizarea are și un temei simbolic. Public aici versiunea originală a dialogului dimpreună cu cele două note liminare semnată de Cseke Gabor și cea redactată de mine pentru cititorii românofoni. Spre precizarea poziției mele și spre aducere aminte.

    Dan Culcer.


    "Nemzedékem vezérszava volt..."
    Illyés Gyula és Dan Culcer elhallgatott párbeszéde 1978 tavaszán

      Közvetlenül a háború után született nemzedékek meghatározó élménye volt, ha beszéltek róla, ha nem Illyés Gyula oldalas cikke a Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi számában (Válasz Herdernek és Adynak), amelyben a magyar nemzet időszerű sorsa fölötti aggodalmának hangot adva, ilyen sorokkal ecsetelte a romániai magyarok helyzetét:
    "Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.
    Gyakori – illetve mind számosabb a fölsorolható – pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét – a valósággal ellentétest –, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők „akaratából”: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.
    Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár. Nemegyszer torz helyzeteket teremtve. Egyanyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sokhelyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, nekik idegen nyelvterületre helyezik. Szülőhelyükre pedig olyan értelmiségi kerül, aki az ottani nyelvet nem érti. Ekként százezres főnyi települések, megint csak egész városok kisebbségei legkényesebb fájdalmaikat is jobbadán mutogatással közölhetik, vagyis az egészségügyi szolgáltatás dzsungeli szintjén. Nyilván kelthet nevethetnéket – az humeur noire, illetve az humeur noir hatásaként – a kép: a gyóntató pap a híveit, a haldoklókat is, tolmács útján vallathatja. Hisz népe nyelvén a templomban sem prédikálhat.
    Kapott hegyesítést a toll a jakobinusok iskolájában is. Az ő szép álmaik közé tartozott ez is: egy állam, egy mértékrendszer, egy nyelv. Milyen kényelmes, mert hisz milyen logikus! Minden erőszakos asszimilációnak, népbeolvasztásnak ez az „eszmei” alibije..."

    Az akkor kézről kézre járt írást vegyes érzelmekkel fogadták az anyaországban. Illyés Gyula naplójegyzeteiben egyre idegesebben jegyzi meg: amellett, hogy mindenki gratulál cikke merészségéhez, hogy végre valaki kimondta a való helyzetet, sokan azt is igyekeztek célzásokkal, gesztusszinten értésére adni, hogy felülről diktált bölcsességet gyanítanak merészségében. Ő maga is, miközben betegség gyötri, egyre többet tépelődik azon, vajon szokatlan őszinteségével jót tett-e egyáltalán a határon túli magyarságnak.
    Romániában a reakciók szintén ellentmondásosak. A kisebbségi magyarság lelki támogatást, reménysugarat vár e sokkoló üzenettől, a román hatalom válasza azonban brutális: rendelt cikkekben vereti vissza az Illyés-féle vádakat, majd megszületik a hírhedt Lăncrănjan-féle brosúra (Cuvânt despre Transilvania) és a román irodalmat kedvelő és fordító jeles magyar író egyből persona non grata lesz a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában.
    Alig két hónappal az ominózus cikk megjelense után, a Vatra szépreményű szerkesztője, a magyarul jól tudó, olvasó és fogalmazó Dan Culcer Budapesten jártában, mit sem törődik az indulat korbácsolta ellenséges hangulattal, kapcsolatot keres Illyéssel, hogy interjút készítsen vele. Culcer szerint a költő, mint minden nagy hazafi, eltúlozta a magyarság sanyarú helyzetképét, hogy üzenetének nagyobb súlya legyen. "Mert nem fajirtásról volt szó.
    Meg akartam mutatni neki – emlékezik vissza a jelenleg Párizsban élő jeles román író –, hogy léteznek románok, akik nem ellenségei az erdélyi magyaroknak, akik ismerik a magyar kultúrát és akik cselekednek azért, hogy a két nép szabad utat leljen egymás felé. De sajnos, minderről nem volt alkalmunk beszélni." A beteg Illyés akkor nem tudta fogadni, válaszait írásban juttatta el, ám a tervezett interjú hosszú éveken át kiadatlan maradt, mert Culcer lapja végül is, a román közhangulatnak engedve, nem merte vállalni a közlését. A szokatlanul természetes és jelentős eszmecsere végül az Új Tükörben látott napvilágot Sütő András közvetítésével, akit a nyugatra disszidáló Culcer kért meg arra, próbálja közzétenni a magyar sajtóban. A dokumentumot föltehetőleg Fekete Sándor helyezte el a lapban, de akkor már más volt a történelmi pillanat, a közlés nem keltett különösebb visszhangot, majd gyorsan el is felejtődött a felfokozott és felgyorsult társadalmi változások hullámverésében.
    Dan Culcer szíves engedelmével most letöröljük róla a port, mert úgy tűnik, a több mint harminc esztendős eszmecsere üzenete ma legalább annyira európai üzenetű, mint volt, ama "sötétnek" titulált dogmatikus évtizedekben.
      Cseke Gábor

      *   (...) Culcer nyolc kérdéséből Illyés csak hétre válaszolt, a másodikat kihagyta, talán elnézte a számozást. Az olvasó azonban így is el tud igazodni e dialóguson, amely a magyar és román szellemi élet legjobbjainak közös törekvéséről tanúskodik, és ezért a dokumentumnak kivételes jelentőséget kell tulajdonítanunk. Ez az írásos interjú, melyet lapunk romániai barátaitól kaptunk meg, tudtunkkal eddig sem románul, sem magyarul nem jelent meg. (F.S.)
     

    I. Dan Culcer levele és kérdései Illyés Gyulához  

    Igen tisztelt Illyés Gyula!
    Budapesti tartózkodásom alatt, a Magyar írószövetség vendégeként, többször is alkalmam volt olvasni a már klasszikussá vált verseivel párhuzamosan közzétett igen érdekes publicisztikáit, az irodalmi vagy politikai folyóiratok hasábjain, amiből gondoltam, hogy nem veti meg az ilyenfajta társadalmi jelenlétet. Ezért úgy éreztem, hogy a mi folyóiratunk, a Vatra marosvásárhelyi román nyelvű havilap, érdekelt lenne közölni egy interjút magával, amelyben híven az ő tradíciójához, hagyományhoz, újra essen szó a mai magyar irodalomról, a magyar kulturális élet fejlődéséről, a közös problémáinkról.
    Ezért fordulok önhöz azzal a kéréssel, hogy szóban vagy írásban feleljen néhány kérdésemre, amelyeket mellékelek. A szöveget én fogom fordítani, lévén némely prakszisom ezen a téren. Hadd mondjak valamit magamról: irodalomkritikusként dolgozom a szerkesztőségben, 36 éves vagyok, két kötetem jelent meg (az első szépirodalom, a második kritika), fordítottam néhány magyar író műveiből (erdélyiek valamint magyarországiak). Nemrég fejeztem be egy Németh László esszai-kötet fordítását románra. Magyarországon először 1964-ben jártam, azóta elég gyakran vissza-visszatértem, itt, ahol sok barátom van.
    Amennyiben az ideje és egészségi állapota megengedi, nagyon megtisztelve érezném magam, a kollégáimmal egyaránt, hogy az ön válaszait publikáljuk.
    Válaszát várom a budapesti címemre, azzal a kéréssel, hogy ha lehet, az ügy lebonyolítása még a pesti tartózkodásom idejében történjen, tehát február 26-ig.
    Őszinte szeretettel maradok az ön
      Dan Culcer(je).
      Budapest,
    1978. február 15.  

    Kérdések Illyés Gyulához  
    1. Mit vár a magyar irodalom és kultúra?
    2. Hol és kikben rejlenek most ezeknek az elvárásoknak a csírái, milyen művekben, különös tekintettel a közép- és fiatal nemzedékre?
    3. Lehet-e, kívánatos-e manapság, hogy az író, az értelmiségi ne politizáljon? Milyen az író és a politikus viszonya Európában? Milyen tényezők hatnak erre a viszonyra?
    4. Milyen élő hagyományokkal rendelkezik a mai magyar kultúra és irodalom?
    5. Hogyan érvényesült a maga nemzedékében a szomszéd népek kultúrájának és politikai életének a megismerése? Gondolja, hogy ma ezek a lehetőségek ki vannak használva erőteljesen? Mit kell tennie egy irodalmárnak, hogy a hidak építését segítse?
    6. Mi a viszony ma a "magyar vidék" és Európa között, találkoznak-e, ahogyan annak idején Németh László műveiben, ahogyan ön ezt mondta 1963-ban?
    7. Voltak-e, vannak-e román barátai (írók vagy mások)? Nem tudna elmondani valamilyen fontos történetet ezzel kapcsolatban?
    8. Emlékszik-e még erre a néhány verssorára: "Mindenki szem a láncban"...
    mert ott áll
    eleve sírodnál
    ő mondja meg, ki voltál
    porod is neki szolgál.
    (Egy mondat a zsarnokságról)
    Van-e ezeknek a szavaknak némi jelentőségük a maga életében? Miben rejlik ez ma?
    Dan Culcer
     
    II Illyés Gyula levele és válaszai Dan Culcernak
      Kedves Uram,
    köszönöm szíves levelét, felkérését interjúra. Azonban gyógyulásom érdekében orvosi tilalom, hogy hosszabban beszéljek. így a közölt kérdésekre írásban válaszolok. Dienes András annak idején igen dicsérően emlegette, hogy milyen készséges támogatója volt a segesvári kutatásai során; örülök, hogy ez az ön édesapja – Alexandru Culcer – volt. Kérem, adja át neki az én köszönetemet is.
      Szívélyesen üdvözli
    s.k. Illyés Gyula
      Budapest, 1978. febr.
      Legyen szíves majd az összeállított interjúból egy másolatot küldeni.

     
    Illyés Gyula válaszai
     
    Válasz az első kérdésre:
    Politizálni – a polisz, az állam vezetéséhez hozzászólni – állampolgári kötelesség. Nem egy helyen a szavazás elmulasztása kihágásszámba megy. Különös jog, hogy a művész a műveiben is politizálhasson, művészi szinten. A festők, zenészek ezzel már nemigen élnek. Az írók viszont fokozottan, noha a viszonyok erre Európa jelentős részén kedvezőtlenek.  
    2. kérdésre:
    A mai – a XX. századi – irodalom legélőbb hagyománya a nép- és nemzetvédelem. Mindkettő fejlesztendő. Szellemi életünk jelei, tömegeink közérzése szerint a magyar nép hideg gyűrűben él; szomszédaival tisztázatlanok a viszonyai; milliós csoportjai vannak tőle úgy elválasztva, hogy azokkal nincs testvérnek kijáró kapcsolata.
     
    3. kérdésre:
    Nemzedékem vezérszava volt a szomszéd népek barátságát előkészítő megismerése és megismertetése. Visszhangtalan maradt, kudarcba fúlt. Tetszetős szólam, hogy a hidak építése az irodalom dolga. Ezt az államférfiaknak kell segíteniük s a népegyenjogúság publicistáinak, az emberszeretet apostolainak.
      4. kérdésre:
    Szellemi viszonyunk Európa távolibb országaival igen jó. Sokat fordítunk, sok a bensőséges író-találkozás, sőt összebarátkozás.  
    5. kérdésre:
    Tzarát igen jól ismertem, de már Párizsban, mint francia írót. Több román íróval is találkoztam. A legmeghatóbb találkozásom Tudor Arghezi-vel volt, a Balatonnál. Egyik barátomhoz is elvitték utazása során. Akkoriban fordítottam le a Testamentumot, bámulattal és együttérzéssel (magam is "népi" származék vagyok). Odamentem, hogy kifejezzem tiszteletemet és megkérdezzem, jól értettem-e a vers egyik részletét. Sokan voltak a szobában, és ő már nagyon öregesen ült egy öblös fotelben. Valaki már a bemutatkozásnál említette, milyen sikerem volt a fordítással: úgy gördül, mintha Arghezi magyarul írta volna. Erre fölkelt, rövidlátón arcomhoz nyúlt, és megcsókolta egyenként a két szememet. Még könnyet is ejtettünk.  
    6. kérdésre:
    Bukarestben utoljára 1945 őszén jártam félhivatalos küldetésben Gróza Péternél. Kolozsvárt utoljára 1956 tavaszán egyik darabom századik előadásának ünnepségén. A romániai magyar irodalom örvendetesen is, fájdalmasan is külön színt képvisel a magyar irodalomban. Bámulom erőfeszítésüket, mellyel tehetségüket kibontják és sikert aratnak még a tengeren túl is.  
    7. kérdésre:
    Egy mondat a zsarnokságról című költeményemet fordították le a legtöbb idegen nyelvre; emlékezetemben Jean Follain sorait néha a magaménál is meggyőzőbbnek érzem. Igen, ahol zsarnokság van, ott végül "mindenki szem a láncban". Hogy mi a jelentősége életemben ennek a költői képnek? A verset még a személyi kultusz korszakában írtam, legalább a költő ne legyen eszköze a zsarnoki uralomnak, ne legyen szem a láncban.
     
    (Megj. az új Tükörben, 1987. november 8. / 45. szám)
    Associated Topics

    Memoria


    Asymetria si Dan Culcer va recomanda





    Enciclopedia României

    Blogul ideologic. Titus Filipaș

    Ioan Roșca
    Contrarevoluția din România. O cercetare

    Antiakvarium. Antologie de texte ideologice vechi și noi

    Constantin Noica: Cultura, performanta, antrenor

    Revista Verso



    Geovisite

    Revista NordLitera

    Arhiva Asymetria, începând cu septembrie 2000, este stocată și accesibilă consultării la adresa Internet Archives-Wayback Machine

    Universitatea din Lausanne. România : Hărți interactive. Geografie, demografie, climatologie, degradări, regiuni istorice. Colaborare helveto-română.
    Etimologii. Resurse lingvistice

    Azi

    Inca nu exista cel mai bun articol, pentru astazi.

    Societatea de maine

    Daca nu acum, atunci cînd?
    Daca nu noi, atunci cine?

    S'inscrire a Societatea de maine
    Intrati in Societatea de maine
    Exercitiu colectiv de imaginatie sociala
    Inscriere : fr.groups.yahoo.com
    Se dedica profesorului Mircea Zaciu

    Ferește-te deopotrivă de prietenia dușmanului ca și de dușmănia prietenului.
    Viteazul priveşte pericolul; cutezătorul îl caută; nebunul nu-l vede.
    Nicolae Iorga

    Sondaje

    Descrierea situatiei din România

    este exactã
    nu este exactã
    este exageratã
    este falsã
    este exactã dar nu propune soluții
    este exactã dar nu existã solu&#



    Rezultate | Chestionar

    Voturi 21

    Identificare

    Nickname

    Parola

    Inca nu aveti un cont? Puteti crea unul. Ca utilizator inregistrat aveti unele avantaje cum ar fi manager de teme, configurarea comentariilor si publicarea de comentarii cu numele dvs.




    copyright Dan Culcer 2008
    Contact Administrator — dan.culcer-arobase-gmail.com
    «Cerul deasupra-ti schimbi, nu sufletul, marea-trecand-o.» Horatiu in versiunea lui Eminescu.
    Responsabilitatea autorilor pentru textele publicate este angajata.
    PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
    Page Generation: 0.46 Seconds